Nyomaszt...

1.0Óvd, védd az állatokat!https://ovdveddazallatokat.cafeblog.huÓvd, Védd Az Állatokat!https://ovdveddazallatokat.cafeblog.hu/author/ovd_vedd_az_allatokat/Nyomaszt...<a href="https://ovdveddazallatokat.cafeblog.hu/files/2014/12/Blackyszív.jpg"><img class="alignnone size-medium wp-image-40" src="https://ovdveddazallatokat.cafeblog.hu/files/2014/12/Blackyszív-287x300.jpg" alt="Blackyszív" width="287" height="300" /></a> A dolog nem friss, de valamiért még közel két hónap múlva sem szűnik egy érzés, egy gondolat. Az előzmény kicsit hosszú, de lényeges. Blacky az első konkrétan „gyepis” kutyám, hisz Álom menhelyről jött, s a legemberibb helyről, Ügyest „leoltás” elől hoztam el, de 3hónaposan, az édesanyja mellől, más tészta, h ha nem teszem meg, nem hozom el szombaton, hétfőn ment volna a doki altatni a „felesleget”, a többieket pedig utcáról, induló mozdony alól, bolt elől, agyonütni készülő tajtrészeg tulajdonos elől hoztam haza, vesztenivalóm nem lévén, mert már régen „hülye állatbuzinak” minősítettek. Borzas pedig saját felelősségére költözött hozzánk. <div> Blacky effektíve nem volt rossz helyen, nem volt sovány vagy éhes, tehát etették, s nem félt tőlem, tehát nem is bántották, vagy legalábbis a gyepin nem, s altatásveszélybe is csak azért került, mert már több, mint egy éve dekkolt a telepen, 0 érdeklődéssel ez az alig 5 kilós, apró kiskutya. Nem félt, csak valahogy… …fásult volt, beletörődő. Valahogy olyan „minden mindegy”, hiányzott belőle a „Ki vagy te?” és „Hová megyünk? Hová viszel?” izgalma. A vonatról leszállva kiderült, szépen jön pórázon, s ekkor kezdett szimatolni, érdeklődni. Innentől rapid visszatért belé az élet.Az első napokban ki-be járkált, jött simit kérni, aztán kiment, s végigszimatolta az udvart, mintha csak azt kérdezné: ”Ez tényleg mind az enyém?” Miután mindent ellenőrzött, jött a következő simiért, aztán kezdte elölről az egészet. Néhány este még kergetőzéssel telt, hogy begyűjtsük, de pár napon belül megtanulta, h éjszaka a lakásban a helye, s hívásra szépen bejött. Hamar kiderült, hogy szelektál és egygazdás, tőlem mindent és bármit eltűr, de a többiektől a neki nem tetsző dolgokat bizony odakapással, harapással honorálja. Mamimmal alapból semmi baja, de ha a járóbotot nála látja, bizony megugatja, Anyut és férjemet viszont jó párszor végigkóstolta. Nem… Fel sem merült, h ezért visszavigyük vagy leadjuk, esetleg leoltassuk. A család egybehangzó véleménye az volt, h marad, hisz ki tudja, más hogy tolerálna egy ilyen odakapást, az meg senkinek nem hiányzik, hogy Blacky gyepin, vagy épp emeleti ablakból kidobva végezze valahol. Az ivartalanítás megtette a magáét, golyóitól megfosztva sokkal békésebb, nyugodtabb lett, most már minden családtagtól kiköveteli a simit, de mégis, alapvetően ő már az én kutyám. Olyan, aki nem bírja, ha csukott ajtó van kettőnk között, s ha valahová el kell mennem, ahová csak Álmot, „személyi segítőmet” vihetem magammal, Blacky a kapuban állva sír, jajveszékel, míg csak haza nem érünk. Akkor aztán megint nagyon ügyel, hogy a közöttünk lévő táv lehetőleg ne haladja meg az 1-2 métert, de legalábbis a látótávolságot. Két hónap összeszokás után, október 3.-án, Manuvel együtt estek át az ivartalanításon. Nem véletlenül, Blackyvel kezdtünk. Nem hazudtolta megmagát, kirántotta buksiját a kezemből és biztos, ami biztos alapon jól megharapta a doktor bácsit. Ő volt az egyetlen kutyám, aki ilyet tett, hozzá kell tennem, állatorvosunk egy angyal, szinte családtag, akire bármelyik szerettem életét vakon rábíznám. Amikor elaludt, bevittem, letettem a műtőasztalra. Ekkor kezdődött a gond. Felébredt, próbált visszamászni a karomba, araszolgatott utánam, majdnem leesett. Mikor végre elaludt, segítettem kirögzíteni, de mikor elléptem az asztaltól, még így is nyüsszent egyet, mintha kérné: „Anya, ne menj el, ne hagyj itt!” Ekkor mart belém valami… valami megmagyarázhatatlan rossz érzés… Ez a pici kutya alig két hónapja van velem… Nem ismert az előélete, nem tudni, honnan került a gyepire, mit élt meg előtte. És mégis…ennyire röpke idő után is olyan szinten kötődik hozzám, annyira megbízik bennem, ahogy talán még senkiben. S hiába tudtam őt a legjobb kezekben, nagyon rossz volt kijönni, otthagyni. Még arra a szűk félórára is. Rettegtem, hogy mi van, ha most sérül a bizalom, a kötődés, ha ezután ez az eleve enyhén félelemagressziós, szeparációs szorongásos kiskutya többé nem fog tudni megbízni bennem, hisz otthagytam, hagytam, hogy „bántsák” Szerencsére, nem így történt, sőt... Azóta eltelt újabb két hónap. És én azóta sem értem, mi lehet azoknak az embereknek a lelkében, akik szemrebbenés nélkül leadják, vagy épp elaltattatják megunt, feleslegessé vált öreg barátjukat. TÉNYLEG nem megy át a kutya félelme? Valóban nem érzik a kutyusból áradó rettegést, zavarodottságot, kétségbeesést, amit az vált ki, hogy az imádott kétlábú magára hagyja? Hogy tudnak emberek együtt élni a tudattal, hogy cserbenhagytak egy kis életet, aki vakon megbízott bennük? Hogy tudnak tükörbe nézni anélkül, hogy az elhagyott kutya kétségbeesett, csalódott tekintete nézne vissza rájuk? Mert a legrohadtabb, hogy tényleg van ember, aki békésen álomra tudja hajtani a fejét a tudattal, hogy a kutya, aki eddig hozzá tartozott, az utcán fagyoskodik, a gyepi ketrecében retteg, vagy már útban van a fehérje-feldolgozóba. Lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat. Tudom, hogy lelkizős, hülye picsa vagyok. De nekem ez akkor sem fér bele, a lelkiismeretem nem engedné. Lehet. Azt viszont biztosra tudom, én soha nem fogom elhagyni őt, őket. Mert megbíznak bennem, vakon, a végtelenségig. És mert szükségünk van egymásra… </div>rich