Nem, nem, nem és NEM!!!
Én egész egyszerűen NEEEM ÉRTEEEM az embereket!
Mindannyian tudjuk, h a minőséget meg kell fizetni. Ez fokozottan igaz a fajtatiszta, tenyésztett, törzskönyvezett kutyusokra, hiszen az igazi, lelkiismeretes tenyésztő nagyon sok pénzt költ arra, hogy egészséges, szép, értékes kiskutyák szülessenek nála. A sokszor HAT számjegyből álló ár bizony leggyakrabban az önköltséget is alig fedezi.
Azt is tudjuk, hogy a mai Magyarországon nem nagyon sokan tudnak kiadni 100-500.000Ftot egy négylábú családtagért. De ez nem jelenti azt, hogy le kéne mondani a kutyusról.
A gond ott van, hogy sokan nekiesnek neten, újságokban, stb, a létező legolcsóbb “fajtatiszta”, vagy annak mondott kiskutyák felkutatásának. Aztán örülnek, mint majom a farkának, ha mélyen a piaci ár alatt sikerül divatkutyát találniuk.
Gyorsan neg is veszik a kis falatkát, boldogan rohannak vele haza. Aztán… A kiskutya napokon belül meghal. A “tenyésztő” persze eskü alatt vallja, hogy nem tőle vették, sosem látta a síró vagy dühöngő gazdikat. Már, ha megtalálható még valahol, mert az ilyen “tenyésztők”nek többnyire nincs nevük, a kiskutyákat közterületen, vagy kocsiból adják át.
Előfordulhat, hogy a kutyus életben marad. De ezért a gazdi komoly összegeket hagy ott, általában folyamatosan, az állatorvosnál. Nagyon hamar elmegy a kezelésekre, apránként, egy igazi minőségi kiskutya ára, majd annak a sokszorosa is… És a gazdi megint csak nem boldog.
A történet igazi elszenvedője persze a szaporított, beteges, gyenge kiskutya, aki bizony kínlódik és jóval hamarabb meghal a vártnál.
Pedig lenne egy megoldás. Egy olyan, ami mindenkinek jó lehetne.
Csak úgy, konkrét tervek nélkül kisétálni a legközelebbi menhelyre, vagy akár sintértelepre. Végigmenni a kennelek között, lassan, nézegetve a kutyusokat, s közben figyelni. Befelé. Arra a belső hangra, ami egyszer csak megszólal: Ő az! Őt akarom!
Tervezni persze lehet, de nem érdemes. Általában, aki egy fehér kutyát szeretne, az egy feketével tér haza, aki német juhászos, az egy labradorba szeret bele, aki pedig minikutyáért jött, egy hatalmas szupermixet választ. És ez így van jól…
Ha belegondolunk, így mindenki jól járna.
A gazdi, aki a szívével választaná ki az Igazit, akitől rengeteg hálás szeretetet kaphat hosszú éveken át. Tetejébe töredék pénzből. Ne feledjük, a menhelyek, sintértelepek SOHA nem eladják a kutyusokat. Örökbe adják, s fizetni csak az alapvető dolgok (oltás, chip, ivartalanítás) összárának töredékét kell.
A kutyus, aki esélyt kap a boldogságra, a szerető családra, az ÉLETre.
Jól jár a másik kutyus is… Az a bizonyos másik, aki az örökbefogadott helyére kerül a menhelyre, viszonylagos biztonságba, ahol megkapja az esélyt arra, hogy majd, egyszer, neki is saját, szerető családja lehessen.
Jól járnak a menhely dolgozói is, hisz nincs annál nagyobb öröm, ha egy kis lelencke gazdisodik! Ez az érzés mindent megér!
És, bizony, jól jár a tenyésztő is. A becsületes, korrekt tenyésztő. Mert aki egyszer elveszít vagy szenvedni lát egy szaporított divatkutyust, az biztos, hogy úgy fog hozzá állni, hogy “Yorkit márpedig soha többé”. És azt meséli a barátainak, ismerőseinek, hogy a yorkik betegesek, az Isten óvjon tőlük. Ami bizony a becsületes tenyésztők renoméjának sem tesz jól, pláne nem a fajta hírének, becsületének!
Én egész egyszerűen NEEEM ÉRTEEEM az embereket!
Mindannyian tudjuk, h a minőséget meg kell fizetni. Ez fokozottan igaz a fajtatiszta, tenyésztett, törzskönyvezett kutyusokra, hiszen az igazi, lelkiismeretes tenyésztő nagyon sok pénzt költ arra, hogy egészséges, szép, értékes kiskutyák szülessenek nála. A sokszor HAT számjegyből álló ár bizony leggyakrabban az önköltséget is alig fedezi.
Azt is tudjuk, hogy a mai Magyarországon nem nagyon sokan tudnak kiadni 100-500.000Ftot egy négylábú családtagért. De ez nem jelenti azt, hogy le kéne mondani a kutyusról.
A gond ott van, hogy sokan nekiesnek neten, újságokban, stb, a létező legolcsóbb “fajtatiszta”, vagy annak mondott kiskutyák felkutatásának. Aztán örülnek, mint majom a farkának, ha mélyen a piaci ár alatt sikerül divatkutyát találniuk.
Gyorsan neg is veszik a kis falatkát, boldogan rohannak vele haza. Aztán… A kiskutya napokon belül meghal. A “tenyésztő” persze eskü alatt vallja, hogy nem tőle vették, sosem látta a síró vagy dühöngő gazdikat. Már, ha megtalálható még valahol, mert az ilyen “tenyésztők”nek többnyire nincs nevük, a kiskutyákat közterületen, vagy kocsiból adják át.
Előfordulhat, hogy a kutyus életben marad. De ezért a gazdi komoly összegeket hagy ott, általában folyamatosan, az állatorvosnál. Nagyon hamar elmegy a kezelésekre, apránként, egy igazi minőségi kiskutya ára, majd annak a sokszorosa is… És a gazdi megint csak nem boldog.
A történet igazi elszenvedője persze a szaporított, beteges, gyenge kiskutya, aki bizony kínlódik és jóval hamarabb meghal a vártnál.
Pedig lenne egy megoldás. Egy olyan, ami mindenkinek jó lehetne.
Csak úgy, konkrét tervek nélkül kisétálni a legközelebbi menhelyre, vagy akár sintértelepre. Végigmenni a kennelek között, lassan, nézegetve a kutyusokat, s közben figyelni. Befelé. Arra a belső hangra, ami egyszer csak megszólal: Ő az! Őt akarom!
Tervezni persze lehet, de nem érdemes. Általában, aki egy fehér kutyát szeretne, az egy feketével tér haza, aki német juhászos, az egy labradorba szeret bele, aki pedig minikutyáért jött, egy hatalmas szupermixet választ. És ez így van jól…
Ha belegondolunk, így mindenki jól járna.
A gazdi, aki a szívével választaná ki az Igazit, akitől rengeteg hálás szeretetet kaphat hosszú éveken át. Tetejébe töredék pénzből. Ne feledjük, a menhelyek, sintértelepek SOHA nem eladják a kutyusokat. Örökbe adják, s fizetni csak az alapvető dolgok (oltás, chip, ivartalanítás) összárának töredékét kell.
A kutyus, aki esélyt kap a boldogságra, a szerető családra, az ÉLETre.
Jól jár a másik kutyus is… Az a bizonyos másik, aki az örökbefogadott helyére kerül a menhelyre, viszonylagos biztonságba, ahol megkapja az esélyt arra, hogy majd, egyszer, neki is saját, szerető családja lehessen.
Jól járnak a menhely dolgozói is, hisz nincs annál nagyobb öröm, ha egy kis lelencke gazdisodik! Ez az érzés mindent megér!
És, bizony, jól jár a tenyésztő is. A becsületes, korrekt tenyésztő. Mert aki egyszer elveszít vagy szenvedni lát egy szaporított divatkutyust, az biztos, hogy úgy fog hozzá állni, hogy “Yorkit márpedig soha többé”. És azt meséli a barátainak, ismerőseinek, hogy a yorkik betegesek, az Isten óvjon tőlük. Ami bizony a becsületes tenyésztők renoméjának sem tesz jól, pláne nem a fajta hírének, becsületének!
A szaporító persze nem jár jól.
Talán, ha elfogyna az igény az olcsó, (ám végeredményben annál drágább), fajtatiszta(nak mondott) divatkutyákra, nem lenne miért szaporítani. Talán, ha nem lenne ekkora kínálat szaporított “olcsó” kutyákból, több ember választana menhelyről, gyepiről. Talán, ha több kutyus kerülne gazdihoz, több kóborka kerülhetne be az utcáról. Talán egyszer csak elfogynának a kóbor kutyák. Hoppá, hisz ezzel az ország, a társadalom is jól járna!
Évente 500.000 kiskutya születik meg feleslegesen.
Évente 500.000 kutya hal meg sintértelepeken, gyepmesteri telepeken.
Érted az összefüggést?
Ne vásárolj. Fogadj örökbe.
…kérlek…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: