…én mindent megteszek…
Istenem, hány, de hány állatbarát próbálja ezzel nyugtatni magát az árva kutyusok posztjai felett. És ez zömében így is van, bevállalják a “na még egy utolsó” kóborkát az otthon lévők mellé. És a következőt, amíg csak a lehetőségeik engedik…
De vajon hol van a lehetőségek határa?
Nézzük a saját példámat…
Kertes ház, nagy lakás+minigarzon.
Négy kutyánk van, két kistestű, egy közepes és egy behemót. Mindenük megvan. Az udvaron osztozunk a szüleink két kistestű és egy nagytestű kutyájával. Elvannak egymással, békében, szeretetben, szépek, egészségesek. Lakásban laknak, ágyban alszanak, kertbe szabad kijárással élnek.
Na, meg plusz a kilenc doromboló zsebterrorista rabszolgatartónk… Elmondhatjuk, hogy bevállaltuk a felelősséggel vállalható maximumot. Le a kalappal.
De nézzük más szemszögből a dolgokat.
Ami van.
Hátul a hatalmas, kihasználatlan kert, üresen. Bőven nagyobb, mint a helyi gyepi, vagy egyik-másik menhely.
Kimatematikáztam, a négyzetmétertörvény alapján 8-10 nagytestű kutya férne el kényelmesen, ami “esélytelen”feketekutyaéletben mérve rengeteg.
Némi bontott tégla, bontható disznóól…
Mi nincs?
Normális, kutyabiztos, biztonságos kerítés. Értem ez alatt az ásásbiztos betonalapozást, rajta a 2m magas kerítésdrótot, tetején acélsodronnyal, azon a forgó, műanyag csővel. Plusz a nád/osb lap/hullámpala a drótra, zaj és egyéb szűrőnek.
Kennelek vagy elegendő alapanyag.
Mit tudnék vállalni?
A kutyák ellátása, tisztántartása, lemozgatása, felügyelete.
Amit nem:
Az etetésük, oltásuk, ivartalanításuk, állatorvosi ellátásuk anyagi vonzata.
Ezt végiggondolván, újra felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg mindent megteszek, amit a nagy, fekete kutyák védelmében, mentéséért megtehetnék?
Nem tudok rá nyugodt lélekkel igent mondani…
